Díszcsomagoltatni tértem be hozzá. Az üzlethelyiségben nem volt senki, ő fentről, a csigalépcsőről érkezett.
Fényes, fekete haját kibontva hordta, kacér szemhéjtus keretezte szemét. Megkérdezte milyen papírba szeretném, milyen alkalomra lesz. Fürgén haladt az olló a fényes papíron át, majd betekerte vele csomagomat, felül batyu szerűen megkötötte, rá dísznek egy masnit tett. Büszkén ballaghattam volna haza, újdonsült, messziről talán túrós táskának látszó batyummal, de beszélgetésre invitált tekintete.
Elmesélte, hogy ő is mennyire stresszes, jelenleg az anyósa alkalmazza ebben a virágboltban, különben munkája nem is lenne.
A csomagolásra pillantva felmerült bennem, vajon mi lehet eredeti szakmája. Kérdés nélkül megválaszolta: nem végeztem virágkötőit. Amúgy nem mertem volna megkérdezni.
Láttam, még sok minden nyomja a lelkét, sorolta is panaszait: éjszaka felriad, néha nem kap levegőt. Van egy nővére, és ő is ugyanerről panaszkodott, ők arra gondoltak, hogy azért, mert ő is melles, és ugye ezért nem kap levegőt néha.
Rákérdezek, nem-e esetleg az orrmandulájuk, de igen, a nővérének még polipot is találtak rajta, neki meg hiába vették ki, visszanőtt. Mindig visszanőtt.
Megnyugszik, nagy tehertől könnyebbülve kíván minden jót, és érezzük, hogy egymásnak beszélgetőpartnerei, lelki társai lettünk ebben a pár percben.
Kérdezem, mivel tartozok, egy százas lesz, és a pénztárgép ezúttal sem működik. Elégedetten cseng az érme az alsó részben. Három hónap múlva ismét arra járok, a belvárosi virágüzlet fényes kirakata fogad, üresen. Csak a gyönyörűen megpucolt ablak, semmi más.
Üresen tátong az üzlet, kipakolt bútorok, 20 négyzetméter semmivel telt tér. Csak a csigalépcső van, egykor onnan jött le vidáman.
20 négyzetméternyi légüres tér
2012 június 28. | Szerző: FrozenRose
Díszcsomagoltatni tértem be hozzá. Az üzlethelyiségben nem volt senki, ő fentről, a csigalépcsőről érkezett.
Fényes, fekete haját kibontva hordta, kacér szemhéjtus keretezte szemét. Megkérdezte milyen papírba szeretném, milyen alkalomra lesz. Fürgén haladt az olló a fényes papíron át, majd betekerte vele csomagomat, felül batyu szerűen megkötötte, rá dísznek egy masnit tett.
Büszkén ballaghattam volna haza, újdonsült, messziről talán túrós táskának látszó batyummal, de beszélgetésre invitált tekintete.
Elmesélte, hogy ő is mennyire stresszes, jelenleg az anyósa alkalmazza ebben a virágboltban, különben munkája nem is lenne.
A csomagolásra pillantva felmerült bennem, vajon mi lehet eredeti szakmája. Kérdés nélkül megválaszolta: nem végeztem virágkötőit. Amúgy nem mertem volna megkérdezni.
Láttam, még sok minden nyomja a lelkét, sorolta is panaszait: éjszaka felriad, néha nem kap levegőt. Van egy nővére, és ő is ugyanerről panaszkodott, ők arra gondoltak, hogy azért, mert ő is melles, és ugye ezért nem kap levegőt néha.
Rákérdezek, nem-e esetleg az orrmandulájuk, de igen, a nővérének még polipot is találtak rajta, neki meg hiába vették ki, visszanőtt. Mindig visszanőtt.
Megnyugszik, nagy tehertől könnyebbülve kíván minden jót, és érezzük, hogy egymásnak beszélgetőpartnerei, lelki társai lettünk ebben a pár percben.
Kérdezem, mivel tartozok, egy százas lesz, és a pénztárgép ezúttal sem működik. Elégedetten cseng az érme az alsó részben.
Három hónap múlva ismét arra járok, a belvárosi virágüzlet fényes kirakata fogad, üresen. Csak a gyönyörűen megpucolt ablak, semmi más.
Üresen tátong az üzlet, kipakolt bútorok, 20 négyzetméter semmivel telt tér. Csak a csigalépcső van, egykor onnan jött le vidáman.
Oldal ajánlása emailben
X