Díszcsomagoltatni tértem be hozzá. Az üzlethelyiségben nem volt senki, ő fentről, a csigalépcsőről érkezett.
Fényes, fekete haját kibontva hordta, kacér szemhéjtus keretezte szemét. Megkérdezte milyen papírba szeretném, milyen alkalomra lesz. Fürgén haladt az olló a fényes papíron át, majd betekerte vele csomagomat, felül batyu szerűen megkötötte, rá dísznek egy masnit tett.
Elmesélte, hogy ő is mennyire stresszes, jelenleg az anyósa alkalmazza ebben a virágboltban, különben munkája nem is lenne.
A csomagolásra pillantva felmerült bennem, vajon mi lehet eredeti szakmája. Kérdés nélkül megválaszolta: nem végeztem virágkötőit. Amúgy nem mertem volna megkérdezni.
Láttam, még sok minden nyomja a lelkét, sorolta is panaszait: éjszaka felriad, néha nem kap levegőt. Van egy nővére, és ő is ugyanerről panaszkodott, ők arra gondoltak, hogy azért, mert ő is melles, és ugye ezért nem kap levegőt néha.
Rákérdezek, nem-e esetleg az orrmandulájuk, de igen, a nővérének még polipot is találtak rajta, neki meg hiába vették ki, visszanőtt. Mindig visszanőtt.
Megnyugszik, nagy tehertől könnyebbülve kíván minden jót, és érezzük, hogy egymásnak beszélgetőpartnerei, lelki társai lettünk ebben a pár percben.
Kérdezem, mivel tartozok, egy százas lesz, és a pénztárgép ezúttal sem működik. Elégedetten cseng az érme az alsó részben.
Három hónap múlva ismét arra járok, a belvárosi virágüzlet fényes kirakata fogad, üresen. Csak a gyönyörűen megpucolt ablak, semmi más.
Üresen tátong az üzlet, kipakolt bútorok, 20 négyzetméter semmivel telt tér. Csak a csigalépcső van, egykor onnan jött le vidáman.
